Kétharmad eltelt az évből...

Volt egy kósza gondolatom, hogy jól nézne ki egy kép, amin 2020, egy kicsit másképp jelenik meg. Aztán, amikor megszerkesztettem, jöttem rá, hogy bizony már az év kétharmadán túl vagyunk. És mennyi minden is történt.

Tudom, még messze a vége, de valahogy én mindig szeretek annyira visszatekinteni, hogy a tapasztalatokat összegezzem. Aztán lehet mondani, hogy aki folyton hátra tekinget, könnyebben megbotlik. Van benne valami. A hét érdekes volt, több szempontból is. Egyrészt a kolléganő szabadsága miatt végig én voltam bent a patikában, így 59 órát húztam le, másrészt volt egy érdekes kérdőív, ami a COVID járvány lelki hatásait próbálja vizsgálni.

(https://docs.google.com/forms/d/e/1FAIpQLSfgM_DMq6sYvlDstsFzaQl1iV_rGnVJMERZ5KuPnL3fC7rZpQ/viewform)

Ezek kapcsán sokat gondolkodtam. Arról, hogy mit is jelent, mit is jelentett ez a járvány? Mi változott, mit kellene másképp gondolkodni? Persze ez sosem egy statikus dolog, mindig változik.

Jelenlegi állapotban ott tartok, hogy rájöttem, hogy a munka során mik azok a pontok, amik frusztrálnak. Már merek tenni ellenük, és bizony azt látom, hogy a patikai életünk során több olyan változást vezettem be, mint vezető, amik a munka pontosabbá és gyorsabbá tételét szolgálták. A héten figyeltem, hogy átlagosan mennyit kellett várakozniuk, és magam is meglepődtem, hogy milyen kevesen, milyen gyorsak tudtunk lenni.

Kicsit azért a karantént visszasírom, mert bizony van olyan betérő páciens, akinél nem bántam, hogy hozzátartozó segített eddig neki. Érdekes megfigyelés volt az is, hogy akik problémásak, azok valahogy csak mostanában kerültek elő. Jó kérdés, hogy eddig otthon ültek, vagy máshová mentek?

Mindig elgondolkodom a miérteken amikor a konfliktusok felmerülnek. (A szájmaszk- és vírus-tagadókkal nem akarok már megint foglalkozni. Félek tőle, hogy még meg fogják tapasztalni a valóságot, de hátha nem.) Nagyon gyakori gond, hogy bejön, bemutatkozik, és kéri a felhőből a gyógyszert. Ok, de nekünk a keresés csak TAJ szám alapján megy, név nincs a rendszerben. - Miért? - Mit miért? Ez van és kész. - Személyi igazolvány kell? Eddig nem kérték... - De most már fél éve folyamatosan mondjuk... Azon gondolkodom, hogy ezek az emberek bárhol másutt ugyanígy viselkednek, vagy csak nekünk jár ez a különleges figyelem? Ez lelkileg fárasztó. Ahogy megterhelő az is, hogy az orvosokat és az ellátó rendszert érő kritikát is mi hallgatjuk folyton. Nem, ez nem érdekel minket! Nekünk is meg van a véleményünk, látjuk a problémákat, de mi sem terheljük a pácienseket vele. (Most panaszkodjak, hogy "tejfölárusnak" lettünk gyógyszerészek titulálva?)

Persze van a másik véglet is, amikor a semmi sem érdekli. Mit szeretne? - Nem tudom. Milyen legyen? - Nem tudom. Milyen problémára? - Nem tudom. Ismeri már a gyógyszert? - Nem tudom. Aztán mindezt tetézik: Nem nekem lesz. Oké, de akkor ez így gondolja?: "Nem érdekel az egész. Nem is értem, miért nekem kell jönni. Jobb volna bármi mást csinálni. A hozzátartozóm, megbízóm, akinek viszem a gyógyszert sem érdekel." Miért hozakodok elő ezzel? Mert a gyógyszerek esetében bizony sokszor nem elég a termék, kell mellé egy kis plusz. Információ arról, hogy miként kell szedni, meddig, miért, mire figyeljen, stb. És még nem is kevertem bele, hogy sokszor bizony a gyógyszerek nem x kiló egészséget jelentenek, hanem rásegítenek, hogy jobb legyen, de a fő gyógyító komponens a beteg maga, az életmódjával!

Szóval nemtörődöm, nemteszemfelamaszkot, nemérdekelsz betérőből kijutott a héten, és igen, ez frusztráló. Egyre több kollégánál olvasom, hogy mennyire belefáradtak. Az elmúlt időszak gyors jogszabály változásai rendszeresen átszabták a működést, e mellé megnőtt az emberekben a frusztráció, amit bizony megkapunk. Mi lehet ennek az eredménye? Bizony az, hogy elhagyják kollégák a pályát.

De én úgy gondolom, hogy lehet tenni ellene. Miért? Mert szakemberek vagyunk, azt tanultuk, hogy lehet gyógyszert készíteni, tudjuk a vény nélküli kezeléseknél fogni a beteg kezét, hogy ne csináljon hülyeséget, tudjuk figyelni a krónikus betegeknél, hogy miként változik az állapotuk... De egy dolog ehhez kell, méghozzá a befogadó közeg. Mert hiába mondom el, hogy a keserű só nem májtisztító, csak jól megf.sat, ha ezt a befogadó oldal nem érti meg. Internettel, alternatív medicinával harcolunk sajnos sokszor, mert még mindig nem a tudás, ami a hatalom, hanem az, hogy miként adja el valaki magát. Ezt mondja Kemenesi Gábor is az interjújában (https://www.youtube.com/watch?v=5z0Z3ngGrJY), hogy bizony a tudomány legnagyobb baja, hogy nincs jól kommunikálva.

És ilyenkor vagyok bajba, mert valamivel le szeretném zárni a gondolatmenetem, de nem tudom. Ugyanis a végig gondolásban itt tartok, a jövő homályos, nem kiszámítható. (Meg van egy szúnyog, ami rettentően idegesít a továbbgondolásban.) Készülök lélekben a jövő kihívásaira, de igazándiból még a közelmúlt töréseit, megpróbáltatásait sem teljesen hevertem ki, de úgy gondolom, ezzel mindenki így van.

A különféle lelki terhek feldolgozásának 5 nagy fázisa van: elutasítás, düh, alkudozás, depresszió, belenyugvás. Az vigasztal, hogy én már a depresszió fázisában vagyok, ha ezen túllendülök, akkor fogok tudni belenyugodni és elfogadni azt az új világrendet, ami ki fog alakulni a világjárvány hatására. Mert bizony a társadalmon alakít a pandémia, sokat. Hogy milyen irányba, az nagyban függ az egyéntől. Szóval dolgozzunk közösen egy jobb jövőn.