Nagyon sokat gondolkodtam azon a kérdéskörön, hogy a gyógyszerésznek az egészségügyi ellátórendszerben hol is van a helye.
Én úgy gondolom, hogy az ellátórendszer piramisának legalján helyezkedik el, hiszen bármilyen gyógyszeres kezelés indul el, vagy tart, akkor ott a gyógyszerésznek elég jelentős keresnivalója van. Nem is beszélve arról, mikor az öngyógyszerelésről vagyis a vény nélkül megvásárolható készítményekről beszélünk.
Volt egy interjúm, ahol ezt leegyszerűsítve úgy fogalmaztam meg, hogy mi fogjuk a beteg kezét, hogy ne csináljon hülyeséget. Ez nagyon sokszor van így, mert gyakran találkozom azzal, hogy a reklámok és félinformációk alapján történik egy-egy készítmény kiválasztása. Akár, ha arra gondolok, amikor különféle étrend-kiegészítőket szednek betegségre. Sajnos ez egy folyamatos harc. És igen, ma már sokkal szofisztikáltabban gondolok dr. Novák Hunor azon cikkére, ahol kifejtette, hogy "nem lehet gyógyszertárat etikusan működtetni". Sajnos sokszor nagyon igaza van, mert napi szinten többször is felvállalni azt a konfliktust, hogy a rokon, ismerős és internetnél jobban értünk hozzá, hogy egyszerűen legyen meg figyelem a beteg részéről (persze csak ideális esetben találkozunk magával a felhasználóval). De ez egy másik gondolatmenet. Szóval ezek a mindennapos apró küzdések, hogy "de még erre a kérdésre válaszoljon" és közben a sorban következő ne lincseljen meg minket sokszor hajt arra, hogy egyszerűen minek ezt így csinálni. Fel kellene adni. Jön, mondja mit kér, és megkapja a biorobottól... Aztán persze, amikor kidühöngöm magam ezen, akkor utána mindig van egy-egy olyan szituáció, egy-egy olyan páciens, aki meggyőz arról, hogy van értelme csinálni.
De ne kalandozzak el ilyen harcias vizekre. Szóval a gyógyszerész szerepe az ellátórendszerben esszenciális (lenne). Hiszen, amíg az orvos ért a betegségekhez, és tudja, milyen hatóanyag kellene, addig a gyógyszerész ért a gyógyszerekhez, és el tudja juttatni a hatóanyagot oda, ahová kell és olyan mennyiségben, amennyi szükséges. Sokszor nem ez a probléma, hanem, hogy ezt az egyetemen szerzett tudását bizonygatnia kell, még a kollégáknak is. Persze a helyzetet bonyolítja, hogy annyi gyógyszerész nincs, hogy minden beteggel ők foglalkozzanak, óriási segítség nekünk a gyógyszertári szakasszisztens is. Nekik a képzésük más. Ők sokkal gyakorlatiasabban tanulnak, míg mi sokkal elméletibb képzést kapunk. De lássa el a beteget gyógyszerész vagy szakasszisztens, egy biztos, hogy a gyógyszerelésből mi már azt is összerakjuk, hogy mi a páciens baja.
Éppen ezért szoktam én mindig megkérdezni pl. hogy egy-egy gyógyszert mire is szeretné a felhasználó felhasználni. Mert nagyon sok öntudatos vásárló van ám. Aztán a másik szépség, mikor "nem nekem lesz". De ez megint egy messzire menő gondolatmenet, és abban biztos vagyok, hogy ezen még fogok párszor ventillálni.
Szóval éppen ezért gondolom, hogy a helyünk a piramisban legalul van, és alapnak lenni nehéz, mert a teljes ellátórendszer problémáját érezzük. Régen (emlékeim szerint) nem volt ennyire gyakori, hogy a páciensek, nem akartak/tudtak orvoshoz menni. Egyre jobban érezhető, hogy a problémájukat a saját kezükbe veszik, de annak felelősségét nem látják, érzik át és nem is várható el tőlük, hiszen sokszor biológiai és kémiai alapismeretek hiányáról árulkodnak a feltett kérdések, az elhitt tévhitek. Viszont amíg a különféle egészségügyi reformok a forrásokat a piramis csúcsára öntik rá, aztán mint a szósz folyik le és az alapokra már bizony nagyon kevés marad belőle, addig a minőségi munkát belső indíttatásból lehet művelni fejleszteni.
De nem csak ezért nehéz, hanem mert sokszor nagy felelősséggel jár (mi vagyunk az utolsó láncszem, illetve van amikor egyben az első is) és nagy lelki teherrel jár ("maga miatt fogok meghalni" - mert nem adtam ki a vényköteles gyógyszerét, amit már több napja nem szed).
Joggal merül fel a kérdés, hogy miért is csinálja az ember. Magam nevében tudok nyilatkozni és én mindezek mellett szeretem a hivatásom, és úgy gondolom, hogy bizony van jövő, csak meg kell küzdeni érte.
